1.fejezet: Egy új élet felé...

Sziasztoooooooooooook! 

Itt I'm Jenny, szolgálatra jelentkezem ( vagy mi...) xdd Itt az első rész... engem ért az a megtiszteltetés, hogy meg írjam, ez azért is megtisztelő, mert igazából az első rész alapján ítélik majd meg a blogot... nem de? Remélem, hogy tetszik... azért el mondanám, hogy most éppen 23:30 óra van. Tehát nem nyugodtam addig amíg be nem fejeztem az első fejezetet.  Komizzatok, iratkozzatok fel, de persze csak akkor ha tetszik, és kíváncsiak vagytok a folytatásra. 

Puszi: I'm Jenny

Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom, kezemet magam elé fontam, és unottan vészeltem tovább a búcsúzó beszédet, és a búcsúzó verseket. Egy kisebb tömeg vett körbe minket, mint valami Coldplay koncerten, na de annyian még sem voltak. Néhányan sírtak örömükben, többek között anya is, és néhányan csak meredten bámulták a műsort.

Ennek is vége van, végre leérettségiztem, furcsa volt, hogy most nem mi adunk műsort, az érettségiző osztályoknak, hiszen most mi vagyunk ezen a soron. Mi tagadás, a műsort tényleg nagyon szépen rendezték meg, ezért nem volt csoda, hogy egy cseppet bekönnyeztem. Az utolsó szavak hangzottak fel, és a tömeg csorda szerűen kezdte keresni a személyt akihez jött. Azt reméltem, hogy még lesz alkalmam elköszönni az osztálytársaimtól, de miközben kétségbe esve kerestem őket, rokonok ezrei jöttek oda hozzám, egy-egy csokor, vagy szál virággal. Csak tudnám, hogy miért jó ennyi virágot adni, néhány nap múlva úgy is csak meghervad, és nem tudok vele mit kezdeni, mint ki dobni. Miután már a második unoka tesóm is oda jött, hogy gratuláljon, letettem a tervről, mi szerint elköszönjek bárkitől is.

Nincs nagy családunk, se testvérem, se nagyszüleim, csak a szüleim vannak, és pár unoka tesó, és kifújt. Így az ünneplésnek sem terveztünk semmi  nagy eseményt, csak egy szimpla családi ebédet a szüleimmel, nem kellenek unoka tesók… Már kezdett fel oszlani a tömeg, és kezemben két csokor virággal, kerestem anyáékat. Meg is találtam őket, a sor legvégén, anya megölelt, és kezembe nyomott egy újabb csokor virágot. Apa is megölelt.

-Mehetünk kicsim?- kérdezte anya, mire bólintottam ezzel jelezve, hogy igen. Lábam már sajgott a magas sarkútól, még is erőt véve magamon, még utoljára ki léptem az iskola kapuin. Anya és apa, el vették az összes csokrot, még se nekem kelljen cipelnem, nem igaz? Furcsa dolgok ezek… néhány napja, még be voltam zsongva, és alig vártam ezt a napot, mapedig… nem akarom el hinni, hogy tényleg itt vagyok, és el megyek… Mindenki haza felé szálingózott, mi is a kocsink felé sétáltunk amikor egy hang kiabált utánam.

- Talia…- hallottam a hátam mögött, és reflexszerűen hátra kaptam a fejemet. Alisa rohant utánam, kezében a magas sarkújával. Ő az egyik legjobb barátnőm. Nevetve, még is kicsit könnyes szemmel közeledett, vagy is futott, és egy nagy lendülettel a nyakamba ugrott.

- A kocsinál meg várunk. – mondta anya, nem néztem rá, de biztosan tudta, hogy helyeselek,csak nincs időm ezt kifejezni. A nyakamat szorító lányt vissza öleltem, olyan erősen ahogy csak tudtam. Egy csepp könny ki csordult a szemem sarkából… nem szeretek búcsúzkodni. Most biztos azt mondjátok, hogy ha akarunk, még találkozhatunk, ezzel csak egy gond van, ők el költöznek, nem is közel. Tehát nem, fogunk többé találkozni…

- Úgy fogsz hiányozni…- motyogta nyakamba. Hangja a sírástól remegett, utálom ha sírnak előttem, ettől nekem is sírnom kell.

- Te is nekem…- mondtam, és meg indult a niagara, ami egészen eddig a szememben bujkált. Arcomat vállába temettem, ahogy ő is az enyémbe. Majd elváltunk, - Vigyázz magadra jó? – mondtam mosolyogva, és mind e közben sírva, ő csak szorgosan törölgette a szemét, ami egyre csak pirosodott. Platina szőke haját kissé megrázta a szellő, majd újra felnézett rám.

- Oké… de te is. – nevettet fel. – Még egy utolsó ölelés? – kérdezte,. Mire elnevettem magam, nem tudtam, hogy lehet egyszerre sírni és nevetni, de most már meg is tapasztaltam. Előrébb léptem és szorsan magamhoz öleltem. Két percig biztosan öleltük egymást, de aztán elengedtem, és ő is engem.

- Most már megyek. – mondta, és elmosolyodott. – Szia!

- Szia…- köszöntem el én is. Alisa meg fordult, és a rokonsága felé igyekezett. Ideje volt nekem is menni…

                                                                                ***

-Szóval… gondoltam ha már nem kerítünk nagy feneket ennek az érettségizős dolognak, legalább el mehetnénk valahová nyaralni…például Kaliforniába. Mit szóltok hozzá? – újságoltam a szüleimnek a nagy ötletemet az ebédlő asztalnál, anya ínycsiklandó étele elfogyasztása közben. Apa meg állt a rágásban, és anya is így tett, félve pillantottak össze. Ismerem őket annyira, hogy tudjam… ennek az ötletemnek, valamiért nem nagyon örülnek.

- Drágám… nem akartuk most elmondani… de…- kezdte anya, és habozva fordult apa felé, aki le nyelte az utolsó falatokat, és le rakta az evő eszközöket.

- Mi az? – kérdeztem, ezzel sürgetve a dolgot…

- Egyetemi előkészítőre mész… - mondta ki végül apa… ez komoly? Nyáron is tanuljak? Ép, hogy vége a az évnek, elegem van az iskolából, végre le tettem az érettségit, és van egy szakmám is, miért kéne egy diploma? Nem akarok polgármester lenni vagy mi…

- Jó vicc…- nevettem fel, poker arccal, remélve, hogy csak vicc az egész, de arcukból ítélve rá jöttem, hogy nem az…- Ez nem vicc ügye?!- kérdeztem, de ez nem is kérdés volt, inkább egy kijelentés. Válaszoltak volna, de közbe vágtam. – De, hogyan, amikor nem is jelentkeztem egy egyetemre se?!- kérdeztem, majd rá jöttem, hogy ez hülye kérdés volt, hisz a válasz egy értelmű.. győzködtek év közben, hogy jelentkezzek, de nem mentem bele, elvégre is az én életem, és én döntöm el , hogy mit akarok. Leesett a tantusz, ők beadták a jelentkezésemet. – Nem megyek!- mondtam kínosan nevetve.

- De mész és ezzel vitát le zárva… jövő héten indulsz. – mondta apa, úgy mint ha egy kis gyerek lennék. De ez nem így van… már felnőtt vagyok, nagyjából.

Mit képzelnek? Ők fogják megtervezni megcsinálni az egész életemet? Nem hiszik el, hogy képes vagyok egyedül irányítani a sorsom? Pedig kénytelenek lesznek el hinni. Mert, hogy nem megyek el az biztos!

- Nem fogok el menni!- mondtam, és fel lökve a székemet, fel rohantam az emeletre. Dühös voltam, jobban mint bárki hinné. Miért nem lehet, hagyni, hogy csináljam amit akarok? Nem bíznának bennem vagy mi? Hiába vagyok már 21 éves… ők, még mindig úgy kezelnek mint egy 5 évest. A dühösségem sajnos a szobám ajtaja érezte meg. duzzogva estem be az ágyba, mi közben kezem, mellkasom elé fontam. Utálom, ha nem csinálhatom azt amit szeretnék, ez pedig a kikapcsolódás Kaliforniában…

De várjunk csak… miért ne csinálhatnám? Hiszen felnőtt vagyok, azt csinálok amit akarok. Felpattantam az ágyról, onnan egyenesen a földre, így könnyebben kihúzva bőröndömet az ágyam alól, amit dühösen feldobtam az ágyamra. Szekrényem elé léptem, és ki szedtem minden nyári ruhámat… csak, hogy ehhez nem lesz elég egy bőrönd az biztos… Így elő vettem a másikat is. Sietősen pakoltam tele a bőröndömet, majd a fürdőbe siettem, onnan is ki vettem azokat amire szükségem lehet, gondolok itt fogkefére… és fésűre stb.  amiket bele raktam a kis el húzós részre, és le raktam az ágy mellé.

Persze nem csak erre kellene gondolnom… hanem, hogy például, hol fogok megszállni, vagy miből fogok megszállni. Így elő vettem a polcom legtetejéből a dugi pénzemet, és arra hutottam, hogy gazdálkodhatnák okosabban is. Nem volt elég a pénz, kénytelen voltam apáéktól „kölcsön” venni. Be settenkedtem a hálószobájukba, és halkan, be nyúltam a polcuk leg aljára, ahonnan kivettem éppen elég összeget. Nem szándékozom luxus körülmények között élni. Szívem a torkomban dobogott, hiszen bármikor bejöhetnek… falhoz lapulva mentem ki, majd vissza a szobámba. Ki fújtam a levegőt, majd a pénzt be tettem a neki megfelelő kis helyre, a pénztárcámba.

 De, hogy azért még se aggódjanak, és ne hívják a rendőröket meg ilyesmi.  Írok egy levelet. Az asztalomhoz léptem, és elő vettem az ehhez szükséges dolgokat. Gondolok itt a tollra, és a papírra.

„Anya és apa!

Elegem van, hogy sosem engeditek, hogy azt tegyek amit akarok, elvégre már nagykorú vagyok. És mivel nem hiszitek el, hogy egyedül is tudom élni az életemet, bebizonyítom. El megyek… és egyedül is meg élek a lábamon. Ne aggódjatok miattam, hiszen jó helyen leszek. Kölcsön vettem némi pénzt, remélem nem haragszotok meg miatta. Kérlek titeket, hogy fogadjátok el a tényt: már nem vagyok 5 éves. Szeretlek titeket!

Puszi: Talia”

Hogy jó helyen leszek-e? Nem tudom, fogalmam sincs, de az biztos, hogy jobb lesz mint itt. Nem arról van szó, hogy nem szeretném őket, de felnőttem, meg kell érteniük, hogy nem maradok örökké velük.

A tollat remegve raktam le a kezemből, ez az első eset, hogy ki állok magamért a szüleim előtt, még soha sem szálltam velük szembe, nem vagyok valami tini lázadó… de egyszer mindenki besokall. Tehát leejtettem a tollat az asztalra, nem is törődve azzal, ha esetleg a földre gurul. A papírt óvatosan félbe hajtottam. Ekkor ajtónyitódást hallottam, kétségbe esve fordultam meg, kezemet pedig hátam mögé rejtettem a papírommal együtt. Anya alakját láttam meg az ajtóban. Karba tett kézzel fordul felém, és közeledik. Egy perc töredékéig azt hittem lebuktam, már kezdtem fejemben megkreálni a külön fajta hazugságokat, amikkel kihúzhatnám magamat a bajból. De meglepődtem, mikor anya egy halvány melengető mosolyt küldött felém, én is így tettem, bár csak a megkönnyebbülés miatt.

-Remélem tudod, hogy csak jót akarunk neked…- kezdte békítő mondatait. Szememet megforgattam, ez hosszabb lesz, mint a pápa prédikációja… muszáj volt valahogyan lerövidítenem, hiszen még sötétedés előtt el szeretnék indulni. Most körülbelül olyan két óra fele van, így nem kellene aggódnom, szimplán csak az miatt, hogy nehéz lesz észre vétlenül kijutni.

- Igen anya… ti mindig jót akartok nekem…- mondtam gúnyolódva. Mire ő cuppogott, egyet és szó nélkül megölelt. Szerintem tudja, hogy el akarok menni, és azért jött ide, hogy direkt meg essen rajta a szívem. Na jó, lehet, hogy csak paranoniás vagyok.

Fejemnél fogva húzott magához, én is visszaöleltem, bár nem tudom, hogyan jött ez a hirtelen kirohanása. Homlokomra nyomott egy puszit, majd végleg elvált tőlem. A papírra ami mind végig a kezemben volt, még csak rá sem kérdezett, így ezzel könnyű dolgom volt. Viszont mi előtt távozott volna, még visszafordult.

- Miért vannak elől a bőröndjeid? – kérdezte szemöldökét összeráncolva. Az agyam idegesen keresett valami okot, ami remélhetőleg elhihető… kisebb habozás után ezt ki is mondtam.

-  Öhm… kerestem egy karkötőt, és gondoltam ott is megnézem. – mondtam, igen most csak ennyire futotta, a csodálatos hazudó képességemből. Anya furcsállta a választ, és elidőzött ennek az értelmén is, ami igen csak az értelmesség legalját csapkodta. Mi van ha sejt valamit, és oda megy megnézni? Na jó, azért egy kicsit még is csak tudhatok hazudni… nem igaz? Elvégre nem tudna rá jönni… ha csak a szobám falai nem beszélnének, vagy éppen nincs egy kamera a szobámban…

- Jól van… - mondta végül. Mire megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Ő pedig ki ment a szobámból. Miután kilépett az ajtón, és remélhetőleg távol került onnan, fontolni kezdtem a szökési lehetőségeket. Egy kijárat volt ahol ki lehetne bárhogyan is jutni innen, a baj csak az volt, hogy ez egy atlétikai világ bajnoknak való feladat. Még is meg kell próbálnom.

Ki nyitottam az ablakomat, és félve pillantottam le róla. A bőröndjeim talán még épen földet érnének, de én maximum a korházba érnék be. Így hát, döntöttem, ki dobom szegény bőröndjeimet, és én pedig inkább megpróbálok kijutni a földszintről. Elvégre ha rajta kapnának, akkor kevésbé lenne furcsa, hiszen nem két bőrönddel a kezemben indulnék a nagy világnak.  

Mi előtt, még elindítottam volna az akciót, illedelmesen beágyaztam, és még utoljára rendet raktam körülöttem, mint ha abból a szándékból tenném, hogy így majd kevésbé haragszanak, bár ezt nem hinném.  A levelet jól láthatóan az ágyam közepére raktam, majd egy nagy levegő vétel után, megfogtam a bőröndömet, és kegyetlenül ledobtam az emeletről, nem csattant nagyot, hiszen puha részre érkezett, néhány virágra és fűre… De még sem zárom, ki azt a tényt, hogy bárhol is sérült volna.

 Miután ez megvolt, kicsit sietősen haladtam a lépcsőn, persze ügyelve arra, hogy a szüleim, akik fogalmam sincs hol tartózkodnak éppen , ne vegyenek észre. Nem tudom miért siettem, talán minél előbb el akartam kerülni ebből a „lelki börtönből”. Vagy csak féltem, hogy a bőröndjeimet más találja meg helyettem. Bolha léptekkel haladtam a kijárati ajtó felé, ami a lépcsőtől egyből egyenesen található. A nappaliból halk nevetés szűrődött ki…remek, ezek szerint úgy kell át mennem a kijárati ajtóhoz, hogy az-az mellett lévő ajtónélküli részen, ahol a nappali tartózkodik, ne vegyenek észre… csak én lehetek ennyire szerencsétlen.

A falhoz lapultam, nem volt kedvem lebukni… és igazából kémeset sem akartam játszani, de hát nincs mit tenni. Észrevétlenül és lassan kukucskáltam be a nappaliba, ahol anya és apa a kanapén néztek valami vígjátékot. Egy ideig, csak néztem és tanakodtam, de nem jutottam semmire, majd végül… valaki cselekedett, igen, anya ki ment a konyhába, ami a nappali mögött található. Egy pillanatig azt hittem a lépcső felé jön, de meg úsztam. Már csak apát kellett rá venni, hogy valahogyan hátat fordítson nekem. És tök véletlenül a vezetékes telefon pont jó helyen volt ahhoz, hogy ha véletlenül hívnák, akkor a kedvemre tegyen.

Volt nálam telefon, amit erre a zseniális ötletre azonnal elő húztam. Bepötyögtem a telefon számot, és vártam a kifejletet, majd egyszer csak megszólalt a vezetékes telefon, amit ügye bár én hívtam. Apa sóhajtva nézett hátra, majd lustán de el indult a felé. Mikor már tökéletes helyen volt, egy óriási lépéssel, át mentem a kijárati ajtóhoz. Nem vettek észre…

-Tessék?Hallo..? Van ott valaki? – kérdezte apa a telefonba, de nem vártam meg a végét, még az előtt halkan kiléptem a szabadba, mi előtt ő visszament volna a kanapéhoz. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, mint valami profi betörő. majd az ablakom alá vettem az irányt. Apa az óta már régen letette a vonalat, én pedig már a taxit hívtam. Bemondtam egy néhány háztömbnyire arrébb lévő házat, és elsétáltam arra. Azért még is feltűnő lenne, egy sárga kocsi a ház előtt. Mikor meg álltam a kijelölt helyen, csak körülbelül negyed órát vártam a taxira. Ahova azonnal be is pattantam.

- Jó napot. – köszöntem a sofőr emberkének.

- Jó napot…Hová vihetem? – kérdezte kedvesen, azért még sem mindenkinek rossz ez a napja, habár… nem tudhatom, hiszen sokan tudnak úgy mosolyogni, hogy közben pocsék napjuk van.

- A reptérre legyen szíves…- mondtam mosolyogva. Mire csak bólintott. Az út viszonylag csendesen telt, még is kellemes volt. Csak bámultam kifelé az ablakon, néztem az elsuhanó fákat. Nekik senki nem mondja meg, hogy mit csináljanak… csak megnőttek, és kész, nem mint ha azt mondanák nekik, hogy „menj arrébb” és akkor a fa egyet arrébb lépne…na de hagyjuk… félek, ha tovább gondolkozok… valami rossz lesz a vége.

Mikor ide értünk arra a helyre, ahová el szerettem volna jutni, kifizettem a taxist, és némileg mosolyogva lépdeltem a teljesen új életem felé. A reptér, nem volt olyan nagyon zsúfolt, de azért volt pár ember.  Be álltam a sorba a jegyvásárlós részhez, nem volt olyan hosszú, de nem voltam éppen türelmes, nem éreztem biztonságban magam, hiszen apáék, lehet megsejtik, hogy itt vagyok, és utánam jönnek, ha egyáltalán  már jártak a szobámban azóta. Kis várakozás kellett, és már is én voltam a soron.

-Jó napot. – köszönt a modell alkatú szőke melirozott hajú csajszi a pult mögül.

- Jó napot… Kaliforniába szeretnék jegyet kérni…- mondtam, és elő vettem a pénztárcámat. Szétkapcsoltam  és elő vettem a kért összeget, amiért cserbe persze megkaptam a jegyet.

- További jó utazást. – mondta gondolom, már reflexből nyomja a szöveget. Ki mentem, és fel szálltam a sokak szerint veszélyes gépre. Egy kényelmes ülésen foglaltam helyet. Az ellenőr körbejárt, mi pedig benyújtottuk itt tartózkodásunk okát… az,az bemutattuk a jegyeket. Miután ezzel megvoltunk, csak vártuk a felszállást.

Ez a nap kegyetlen volt, és most… a nap végén, még is itt csücsülök egy repülőn, ami Kaliforniába tart, és ami még bonyolultabbá teszi a helyzetet, az,az, hogy egyedül megyek. A gép motorja be indult, én már megléptem minden önvédelmi dolgot, hogy ne repüljek ki innen, és ne legyen módom találkozni a legendás gólyával, na meg istennel. Tehát már csak élveznem kellett az utat. A kérdés: hogyan lehet élvezni egy repülőgépen való várakozást? A válasz: nem tudom, de az biztos, hogy ha elalszok, nem maradok le semmi érdekes dologról. Ha csak nem repül be csak úgy superman, a repülő tetejét feltépve. A repülő megnyugtató rázására aludtam el…